Pszichológusként épp elég szakvéleményt írok, így a blogban pont nem a lelki háttérre helyezem a hangsúlyt, ha már kikapcsolódásnak szánom, de úgy érzem, nem árt szót ejteni erről is, mert végül is ezen áll vagy bukik az, hogy hosszútávon szinten tudjuk-e tartani az állapotunkat.
Minden ember más és más, nincsenek szabályok, mit hogy kell és érdemes tenni, ha együtt kell élni ezzel a betegséggel problémával, az észt se szeretem osztani, így inkább leírom a saját tapasztalataimat.
Sokan arra panaszkodnak: nem értik meg őket, unszolják őket, egyenek olyasmit, amit nem szabad, mert "néha belefér", meg "csak kicsi cukor van benne", és "nagyanyáink is ezt ették" stb.
A (jogos) sérelmeket hallgatva-olvasva elgondolkoztam rajta, miért találkozom kevésbé ezzel a hozzáállással, és arra jutottam, hogy az én attitűdöm miatt.
Miben is más az enyém?
Nem várom el mástól, hogy megértsen, hogy tudja, mi az IR és a pajzsmirigy-alulműködés, mit ehetek és mit nem, mert ez az én dolgom. Nem magyarázkodok, hogy ezt nem szabad ennem, meg ez "rossz", annyit mondok: köszönöm, nem kérek.
Akinek fontos vagyok, úgyis megkérdezi, mi ez, és utánajár. Ha bárki érdeklődik, nem titkolom, milyen problémával küzdök, őszintén beszélek róla, még akkor is, ha épp megdicsérnek, hogy milyen jól nézek ki, hogy fogytam le, mi ez a diéta. Abszolút tárgyilagos maradok, nem panaszkodok gyengébb pillanataimban sem, mert a tünetmentesség hiába elég a boldogságomhoz, el kell fogadnom, ha valaki elszörnyülködik rajta, méghozzá azért, mert ennek a hátterében nem a sajnálat áll, hanem az, hogy empatikus, és tényleg belegondol abba, hogy ha neki kellene így étkeznie, mennyire menne neki.
Ha megyünk valahova, viszek magammal ételt, mert nem kell mindenkinek az én menümet ennie - de nekem se az övékét. Ha van olyan ott, amit ehetek, akkor mindenképp azt választom helyette, félreteszem az enyém.
Ha nem akkor esznek, amikor nekem kell, akkor elnézést kérek és elmondom, hogy egyenek nyugodtan, de én már ettem, vagy később szabad csak ennem.
És hogy erre hogy reagálnak mások?
Egész jól! Sőt nagyon pozitív tapasztalatokat szereztem a családtagjaimról és az ismerőseimről. A férjem figyel rá, ha lassan ennem kell, sokat jelent nekem az ő támogatása. Édesapámékhoz, ha megyünk, grill hús és öntet nélküli saláta mindig van, de elfogadták, hogy bár nekem vettek külön "barna kenyeret", nem kértem. Nagymamám egyetlen egyszer nyúzott csak, hogy egy szelet süti, az igazán belefér; megkértem, ne tegye, mert ennék én, ne fájdítsa a szívemet vele. A munkatársaim is figyelnek rá, hogy 11.30 ebédidő, nem én kértem őket rá, csak tudják, hogy iszonyatos hányingert okoz nekem a késedelem.
Szóval nekem ebből semmi problémám nincs, valószínű a hozzáállásom miatt nem is győzködnek - mert én se győzködök senkit.
